2011. február 28., hétfő

Kitörés 60 emléktúra

Február 12-én került megrendezésre ötödik alkalommal a Kitörés emléktúra melyről egy hónapja szereztem tudomás és azonnal felkeltette az érdeklődésem. Elsősorban az izgatott, hogy este indul a túra és egész éjjel menetelni kell. Ez az út utolsó harmadában többször is eszembe jutott, de erről majd később. :) Másik motiváló a megemlékezés volt mely azon több ezer katona előt állított emléket akik 1945-ben a körülzárt városból kíséreltek meg elkeseredett kitörést.
Miután rátaláltam a túrára már nem volt visszaút és mint általában ilyenkor lenni szokott nem bírtam kiverni a fejemből. Természetesen a három távból (25, 35 és 60 km) csakis a 60 km volt az egyetlen ésszerű célkitűzés. :)

Persze szokásos módon a veszéllyel akkor szembesültem először mikor már csak pár nap volt a túráig. Azaz elég merész nekiindulni egy éjszakai túrának tök egyedül ezért próbáltam társat szerezni. Mivel ismerettségi körömben nincs ekkora őrült így közösségi oldalon néztem körül és találtam valakit akihez csatlakozhatok. A csatlakozás persze mégse jött össze. Kicsit késve érkeztem a rajthoz és mivel elég sokáig tartott a rajtolás nem lett volna értelme egymást összevárni. A Kapisztrán térre haladás közben elfogyasztottam egy pizzaszeletet és szereztem egy bombát is. Nem volt nehéz megtalálni a rajz helyszínét, mert kissebb-nagyobb csoportokban, de sok túrázó jött velem szembe a téren pedig nagy volt a tömeg és a rendőri jelenlét. Kb. 45 perc várakozás után 19:00-kor elindultam a várból és próbáltam tempósan haladni, de mivel nem annyira tudtam az útvonalat inkább mások mellé szegődtem. A Diós árok volt az első meredekebb emelkedő még a városban ahol kellemes tempóval sikerült olyanokhoz csatlakoznom akik elég magabiztosan ismerték a járást. Volt aki már itt lendületet vesztett nem tudom ő hogy bírta később, de ennél csak nehezebb volt a túra további része. A kellemes kaptatón kielemeztem a leírást így már kb. tudtam merre kell haladnom, de az első ellenőrző pontig (Széchenyi-emlékmű) még az alkalmi társakkal tartottam. Az ellenőrző ponton korhű öltözetben Magyar katonák várakoztak és pecsételés után tovább haladtam.

Az útvonal nem volt túl bonyolult a leírás is elég egyértelmű volt és még mindig a városban kellett haladni. A város szélétől megjelentek a túristajelzések melyeket fényvisszaverő csíkokkal is megjelöltek így a tájékozódás nem volt bonyolult. Itt már leküzdve kezdeti bátortalanságom határozottan haladtam tovább egészen a Diófás-tetőig ahol egy elágazás volt. Itt a leírást többen több módon értelmeztük és talán ez lehetett egyesek veszte. Az alkalmi csoportosulásban volt olyan aki teljes magabiztossággal állította, hogy tudja merre kell menni ezért követtük. Megérkeztünk az első katonasírhoz amit rengeteg mécses és szalag díszített. Ezután tovább haladtam és meglett a második ellenőrző pont is (Csacsi-rét) itt se időztem semmit.

Tovahaladva enyhe lejtős terep következett ahol elő kellett venni a túrabotot mert elég jeges volt helyenként az út. Éppen elöttem esett el egy túrázó ami intő jel volt. A terep erdős-kanyargós volt a Virág-völgy. Itt is gyorsabb iramban haladtam a többieknél és először sikerült úgy elszakadnom mindenkitől, hogy teljesen egyedül haladtam a sötét erdőben. A fejlámpa persze teljesen jó szolgálatot tett. Elég érdekes volt látnom, hogy többen nem készültek semmilyen elemlámpával vagy egyéb fényforrással annak ellenére, hogy ez egy éjszakai túra. A terep egy szakasztól ismerős lett bár nappal teljesen más arcát mutatta. Hétvégeken olykor futottam már a normafa ezen részén fel a János-hegyre. Rövidesen találkoztam túrázókkal akik velem szembe jöttek és ezt nem igazán értettem. Mikor elértem a harmadik ellenőrző pontot aho orosz katonák fogadtak és ajándék sportszelet rájöttem, hogy egyesek rossz irányba fordultak a Diófás-tetőnél és így kimaradt számukra a második ellenőrző pont. A sikeres teljesítésnek egyetlen módja volt, hogy szépen felkeresik a kimaradt pontot ami 8 km pluszt jelentett számukta. Ekkor már 12 km-nél tartottam és itt ittam először valamint megettem az első csokit.
A János-hegyről lefelé egy kacskaringós út vezetett ahol többen levágtunk egy-egy szakaszt mert nem akartunk annyit gyalogolni. :) Persze itt nem ártott azért észnél lenni, hiszen a sötét erdőben ez könnyen eltévedéshez vezethet ha olyan kanyart akarsz levágni ami nem is létezik. :) Ez a szakasz szintén kellemes meglepetéssel szolgált. Ismét ismerős helyen jártam csak utoljára mikor január elején a Buék 20 túra keretében erre jártam egy ismerősömmel akkor mindezt letaposott hóban és jégben kellett megtennem. Akkor bot nélkül olykor négykézláb kellett felkapaszkodni arra Nagy-Hárs-hegyre amit most gond nélkül sikerült megmászni. A kaptatón nagyon jó szolgálatot tett a túrabot. Lefelé se kellett seggen csúszva közlekedni mivel a január elejéhez képest hónak és jégnek nyoma se volt. :D A hegyen volt a harmadik ellenőrző pont ahol német katonák teljesítettek szolgálatot. Nagyon helyesen német nyelven fogadtak minden túrázót.

A következő 5 km-es szakasz teljesen eseménytelenül telt. Folyamatosan hagytam le mindenkit már-már élveztem, hogy senki se előz meg én viszont mindenkit lehagyok. Egyszer elbizonytalanodtam mert a GPS alapján már el kellett volna érnem a következő ellenőrző pontot ami az Újlaki-hegy volt, de mégse találtam. Azért és féltem mert azt írták itt saját magunknak kell bélyegezni és féltem, hogy elnéztem valamit. Pár embernél érdeklődtem és megnyugtattam magam avval, hogy nekik is annyi pecsét volt a füzetükben mint nekem. Végül elértük az Újlaki-hegyet ahonnan páratlan panoráma tárul elénk. Itt el is fogyasztottam egy szendvicset mert már 20 km volt mögöttem és kezdtem éhezni. Volt aki itt se időzött hiszen csak 2 km-re volt Virágos-nyereg ahol a rövid táv célja volt. Ott az ígéretek szerint meleg étel várt minket ami fasírt, kenyér és tea kombó volt. Sajnos akkora volt a tömeg, hogy teljesen elment a kedvem a közelharctól. Éjfél volt és nem volt kedvem ott állni fél órát egy fasírt kedvéért. Volt aki itt adta fel a túrát mert nem bírta tovább én megtöltöttem a kulacsot és kimenekültem a Boróka BÜFÉ-ből. Éjfél lévén próbáltam felhívni egy szülinapos ismerősöm, de sajnos ez se járt sikerrel így a tovahaladás mellett döntöttem.

A tájékozódás egészen eddig pofon egyszerűen ment hála a fényvisszaverő jelzéseknek ami valamiért itt megszűnt. Azt is nehezen találtuk ki hogy merre kell elindulni, de végül megtaláltuk a sárga jelzést. Egy újabb katonasír mellett elhaladva egy kaptatón haladtam. Kicsit csökkent az éberségem ugyanis pár perc után derült ki, hogy nem a megfelelő úton haladunk és mivel én mentem legelsőként mindenki csak jött utánnam. Kiderült, hogy a katonasírnál volt egy elágazás amit nagyon nehezen lehetett kiszúrni. Visszamentünk és már a helyes úton elhaladtunk a Csúcs-hegy és a Tök-hegy mellett. A szakasz elég sok odafigyelést igényelt mert keskeny út vezetett a hegyoldalban ahol egy figyelmetlen lépés hatására azonnal lecsúszhatott a hegyoldalon. Szerény 10-15 fős társaság vonatozott itt mert csak liba sorba tudtunk haladni majdnem 5 km-en át. Az Alsó-Jegenye-völgy előtt kicsivel szélesedett ki az út. Ott lehetett kicsit hozni a mezőnyön. Az Alsó-Jegenye-völgynél újabb ellenőrző pont volt ahol amerikai katonák táboroztak rendkívül meggyőző felszerelésben. Itt csak egy csoki erejére álltam meg és azonnal haladtam tovább. Ekkor üzent szülinapos ismerősöm akit azonnal visszahívtam. A legjobbkor jött, mert éppen eléggé kezdett ingerszegénnyé válni az egész túra és kellett a társaság. Bő fél órás cseverészés kicsit lelket öntött belém és megújult erővel folytattam tovább. A beszélgetés közben elszalasztottam egy lehetőséget ugyanis betérhettem volna a solymári benzinkútra egy frissítőre, de végül is túléltem. Zsíros-hegyi túristaház romja volt a következő célpont. A túra ezen szakasza szakasza nem volt túl emlékezetes. 4-5 fős csapat verődött össze és olykor elbizonytalanodtunk, de alapvetően megoldottuk a tájékozódást. Egy helyen rövidíteni próbáltunk ami utólag nem volt jó ötlet. Eddig is éreztem, hogy teljesen át van ázva az öltözetem, de ekkor már igazán bosszantú volt. Ha kicsit megállt az ember azonnal fázni kezdett. A táskám nagyon húzta a vállam kezdett minden idegesíteni. A Zsíros-hegynél ismét kaptunk volna kaját csak sajnos mire megérkeztünk már elfogyott a gulyás. :( Itt már 32 km-nél tartottam és kicsit kezdtem félni, mert elég sok volt még hátra.

Felhasználtam a hátizsákban tartogatott bombát és tovább indultam egy alkalmi társammal. Szerencsére ő is pont olyan tempóban haladt mint én ezért teljesen jól tudtuk gyűrni a kilómétereket. Ekkor következett az utolsó nagy csúcs megmászása! A szintrajz alapján éreztem, hogy ez kemény lehet és nem csak azért, mert sok szintet kell felfelé haladni, hanem azért is mert lefelé is le kell jutni. A lejtőn haladás a tavalyi Piros50 túrán nagyon nehezen menet és egy hónapra hazavágram a térdeim. Akkor persze nem volt túrabotom és embertelen tempót diktáltam magamnak. Most ezt próbáltam elkerülni. A Nagy-szénási hegy megmászás elég könnyen ment és szerintem az egyik legszebb pontja a túrának. A lefelé vezető úton is folyamatosan hagytuk le újdonsült társammal az embereket. Persze mindig látunk a távolban lámpásokat ami azért megnyugtató volt mert éreztük, hogy nem tévedtünk el. Az is segített a tájékozódásban, hogy a Zsíros-hegytől újra voltak fényvisszaverő jelzések így nagyon könnyen tájékozódtunk. Az út le a hegyről nagyon kényelmes és széles volt. Olykor azért belegondoltam, hogy nagy mázlim volt amiért nem volt idén hó mert az biztos jelentősen megnehezítette volna a dolgunkat. A következő ellenőrző pont Fehér útnál volt. Itt elfogyasztottam első narancsom ami nagyon jól esett és extra energiával látott el. Az ellenőrző ponton németek állomásoztak és egy kerítést is le kellett küzdeni a továbbjutáshoz.

Röpke pihenő után tovább haladtunk a vadkerítés mellett egy elágazásnál szerencsére figyeltem és jó irányba haladtunk nem úgy mint pár lámpás akiket csak messzire láttunk és elvétették az elágazást. Szólni már nem tudtunk nekik. A lefelé ereszkedésen folyamatosan próbáltam a bottal tompítani a terhelést ami a téremet érte, de így is bitangul fájt. Sajnos a tavalyi piros 50 túra életem első teljesítménytúrája nagyon megbosszulta magát. Azt vártam már, hogy mikor érünk ki az erdőbő, mert már nagyon nyomasztott. A szándófölteknél ismét át kellett küzdeni magunkat egy kerítésen, de legalább kitárult a világ és messzire eltekinthettünk. A Malom-földekig még le kellett küzdeni egy csatornát és egy újabb kerítést. Az pontnál sikerült szert tennem egy fél pohár teára. Kicsi lelkiismeret furdalásom is volt mert én ittam meg az utolsó adatot, de nagyon jól esett. Egy sportszelettel később jött Perbál ahol nem igazán figyeltem a tájékozódásra. A túratársam tavalyról ismerte az utat ezért rá hagyatkoztunk. Később kiderült, hogy módosítottak az útvonalon, de erre csak akkor jöttünk rá mikor újra becsatlakoztunk a kitűzött útvonalba. :D A szántóföldön elég keserves volt a haladás és már minden agytevékenységem minimálisra szorult, csak követtük egymást szótlanul. Szerencsére kezdett világosodni fél hét felé és ez kicsi erőt adott nekünk. Az Anyácsapusztai pontnál ismét elfogyasztottam egy narancsot és láttuk a távolban napsütötte Kakukk-hegyet. A nap különös módon csak a Kakukk-hegyet érte el és miután teljesen bearanyozta fényével el is bújt a felhők dölé egész napra. :(

Motiváltságunk nagyon minimális volt és megfordult az agyunkban, hogy torony iránt indulunk meg, így talán spórolunk. Végül mégis becsületesen az útvonalat követtük és a csatorna mentén majd a tó partján elhaladva megközelítettük a hegyet. A tónál addig sármentes bakancsom sikerült felavatni mert a part mentén félig jeges félig mocsaras volt a talaj. A Kakukk-hegy volt az utolsó kemény próba, de felszívtuk magunkat és megindultunk. A hegyen sajnos nem volt ellenőrzőpont és ez nagyon nagy csalódással töltött el minket. Készítettünk képeket, hogy legyen bizonyítékunk a megmászásáról és megindultunk lefelé. Ez volt a legkeservesebb ereszkedésem, de már a cél közelsége feledtette velem a fájdalmak egy részét.

Negyed kilenc felé érkeztem Szomorra ahol nagy volt a tömeg, de türelemmel soromat kivárva megkaptam jól megérdemelt emléklapom és kitűzőm. Türelmesen kivártam a virslit és a teát, mert már nagyon kellett egy forró ital és valami főtt étel.

A túra nagyon tetszett, de sajnos a nagy létszám miatt nagyon megérződött a szervezésben pár hiányosság. Az adatokon látszik, hogy ismét majdnem megduplázódott a résztvevők száma a korábbi évhez viszonyítva.